Magyarország belépése a világháborúba

A Szovjetunió elleni hadba lépés

A németbarát vezérkar (főnöke Werth Henrik) az ország önkéntes csatlakozását szorgalmazta, ezt a kormány elvetette, a németek se erőltették.

Románia és Szlovákia azonban rögtön csatlakozott a hadjárathoz, ami aggasztotta a magyar vezetést – a revíziós eredmények megtartása – növelése miatt. Mindenki gyors német győzelmeket várt, úgy tűnt, hogy kis áldozattal lehet érdemeket szerezni.

1941 június 26-án Kassát felségjel nélküli gépek bombázták (máig tisztázatlan, hogy magyar, szovjet, szlovák esetleg német pilóta bombázott-e), a magyar kormány ezt szovjet támadásnak értékelte, Bárdossy még aznap hadat üzent, amit a parlament el is fogadott. Ezzel Magyarország visszavonhatatlanul belépett a háborúba.

Hadi események

A Szovjetunió elleni támadásban a honvédség egy kisebb létszámú (45 ezer fő), de magyar viszonylatban korszerűen felszerelt egységet vetett be.

Nyár végén a szovjet ellenállás erősödött, a veszteségek kezdtek emelkedni. A magyar kormány a csapatok visszavonását kezdeményezte Berlinben, ami részeredményt hozott: a Gyorshadtestet vissza lehetett vonni, de 6 hadosztálynyi megszálló erőt kellett hagyni a keleti fronton.

A németek Moszkva alatt elszenvedett veresége véget vetett a villámháborús terveknek. A német vezérkar szemében felértékelődött a szövetségesek katonai potenciálja. Követelésükre a magyar kormány vállalta egy kb. 200-250 ezres hadsereg keleti frontra küldését és a Birodalomba irányuló olajszállítások növelését. Magyarország ekkortól mind politikailag, mind katonailag és gazdaságilag egyre jobban alárendelődött a német birodalomnak, mivel december 7-én Anglia hadat üzent Magyarországnak, majd hadiállapotba került Magyarország az USA-val is (december 12.).

Ugyanekkor belföldön is romlott a helyzet, a fővárosban bevezették e kenyér és lisztjegyet, s megkezdődött a háború elleni tiltakozás majd szervezkedés is. Horthy is csökkenteni akarta a németektől való függést, miniszterelnök cserét hajtott végre. Az új miniszter 1942. márciusától Kállay Miklós lett.

A 2. magyar hadsereg Sztálingrádtól északra, a Don-kanyarban, Voronyezs térségében foglalt állást. A védelmi vonal túl hosszú volt, a magyar haderő pedig felszerelésében, ellátásában és fegyverzetében is elmaradt a szovjet hadseregtől. Sztálingrád bekerítéséhez azonban a szovjet erők 1943 januárjában itt törték át a frontot, elsöpörve a magyar, román és olasz erőket.

A magyar hadvezetés (Jány Gusztáv) parancsai értelmetlen áldozatokat követeltek, és tovább súlyosbították a helyzetet. Jány utolsó hadparancsa gyávasággal vádolta (igazságtalanul) a hadsereget, amely élete árán is biztosította a németek visszavonulását. A Don-kanyar áldozatait csak hatvan évvel később lehetett méltón eltemetni és megemlékezni róluk.

A 2. magyar hadsereg több tízezer halottat veszített, fegyverzete elpusztult, ezért újra szervezésre haza kellett szállítani.

A várható német vereség miatt a Kállay kormány 42 végén titokban tárgyalni kezdett az angolokkal a fegyverszüneti feltételekről - ugyanakkor nyilvános beszédeiben németbarát politikát hirdetett. (Hintapolitika).

A tárgyalások 43 szeptemberében gyorsultak fel, a szövetségesek olaszországi partraszállása után. A magyar elképzelések (szovjetek ne vonuljanak be, 41-es határok elfogadása) azonban irreálisak voltak. London jelezte azt is, a szovjetekkel kellene tárgyalni, ezt Horthy nem akarta. A kormány politikája heves támadásokat váltott ki a nyilasok és a németbarát csoportok és maguk a németek részéről.

Az ország megszállása

A Wehrmacht már 1943 végére kidolgozta az ország megszállási tervét (Margaréta-terv), amelyet 1944. március 19-én végre is hajtottak. Horthy és Hitler előző napon találkoztak Klessheimben, ahol a Führer bejelentette az ország megszállását, amibe Horthy végül beleegyezett, csak úgy, mint Kállay leváltásába és a háború folytatásába. Az új miniszterelnök a volt berlini követ, a németeket kiszolgáló Sztójay Döme lett. Nem történt fegyveres ellenállás, Horthy is a helyén maradt, így az antifasiszta koalíció továbbra is német szövetségesnek tekintette az országot, nem pedig megszálltnak. Áprilistól a szövetségesek elkezdték bombázni az országot.

A megszállás után, letartóztatták pl. Bajcsy-Zsilinszky Endrét, s bujkálni kényszerült Bethlen és Kállay is. Feloszlatták az ellenzéki pártokat, lapokat tiltottak be.  Nem működött a törvényhozás. Az üldöztetések ellenére a volt ellenzéki pártokból és antifasiszta erők összefogásával létrejött 44 májusára a Magyar Front.

 Megkezdődött az ország szisztematikus kifosztása, elindult a magyarországi zsidóság gettósítása, majd deportálása. A Birodalom teljhatalmú megbízottja Edmund Veesenmayer lett. A megszállással elsősorban Magyarország háborúból való kiválását akarták megakadályozni.