A holokauszt Magyarországon

A zsidóság elleni első törvény a numerus clausus volt (1920), amelynek célja zsidó származású hallgatók számának, ill. a továbbtanulók arányának csökkentése volt. Az intézkedés okaként a zsidó származású egyének Tanácsköztársaságban betöltött szerepe, létszám arányuknál nagyobb részvétel az egyetemeken, ill. a határokon kívülről betelepültek segítsége ’szolgálhatott’ magyarázatul. 1928-ban a Bethlen-kormány eltörölte.

A zsidóság jogfosztása az 1930-as évek végén kezdődött el. Magyarország az elsők között követte a náci Németországot a zsidóság hátrányos megkülönböztetésében – a gazdasági válság után felerősödő antiszemitizmus és a revíziós remények miatt.

1. zsidótörvény 1938. : kvótákkal korlátozták az izrealita vallásúak arányát az értelmiségi, szabadfoglalkozású pályákon, a kereskedelemben és az iparban.

2. zsidótörvény 1939. : már faji alapon különbözteti meg a zsidókat (zsidó az, akinek két nagyszülője izraelita vallású volt) és a megszabott kvótákat leszállították, mind kulturális, mid gazdasági téren visszább akarták szorítani őket ( kulturális és gazdasági antiszemitizmus) A 2. zsidótörvény már drasztikusabb, mert 20%-ról 6%-ra csökkenti a zsidóságrészvételét, sőt egyes területekről (tisztviselő, közalkalmazott) eltiltja őket.

3. zsidótörvény 1941. : fajvédelmi rendelkezések (megtiltotta zsidók és nem zsidók szexuális kapcsolatát és házasságát). Az emberek az un. „származási táblázat” révén tudták magukat igazolni.

A háború elején – köszönhetően a semlegességnek - a zsidók többségének léte még nem forgott veszélyben.

A háború alatt romlott a magyar zsidóság helyzete.1941 ápr. 19-én kormányrendelet: munkaszolgálatra (fegyver nélküli frontszolgálat) kötelezte a 2. zsidótörvény hatálya alá tartozó katonaköteles férfiakat. 1942-ben a keleti frontra került, ahol nagy részük elpusztult.

1941 július-augusztus: végrehajtották a korábban Magyarországra menekült zsidók egy részének deportálását a német megszállás alatt lévő Kamenyec-Podolszkijba, ahol egy SS egység lemészárolt közülük 20 ezer főt. Az életben maradtak beszámolói alapján a belügyminiszter leállította a további kitoloncolásokat.

A német megszállás előtt Horthy és kormányai ellenálltak a németek „végső megoldás” követelésének.

A helyzet megváltozott 1944 márc. 19-től. Az országba érkező Adolf Eichmann, akinek legfőbb segítőtársai Baky László és Endre László belügyi államtitkárok voltak.

Rendeletek sorozatával megfosztották a zsidókat vagyonuktól, elbocsátották állásaikból, elvették műhelyeiket, üzleteiket. Elrendelték a sárga csillag viselését, majd hamarosan megkezdődött a nagyvárosokban (kivéve Budapest) a gettók felállítása, vidéken pedig a gyűjtőtáborok létesítése. A fővárosban csak június végén koncentrálták a zsidókat úgynevezett „csillagos házakba”, amelyek nem egy elkülönült területen álltak, hanem elszórtan az egész városban.

1944 május közepén kezdődött el a vidéki zsidóság deportálása, elsősorban Auschwitzba. Először a visszacsatolt területek, utána az Alföld, végül a Dunántúl zsidósága következett. A deportálásokat Eichmann emberei szervezték, a végrehajtásban a magyar csendőrség és rendőrség, a közigazgatási apparátus, a MÁV alkalmazottai is részt vettek.

Hivatalosan a zsidókat „munkaerő-kölcsönzés” indokkal vitték Németországba. Ennek ellenére mozgássérültek, súlyos betegek, öregek, csecsemők is a vagonokba kerültek, amire a válasz az volt: a családszerető zsidók jobban dolgoznak, ha szeretteik is velük vannak. 1944. május 15. és július 9. között pedig a holokauszt legnagyobb deportálási akciójának keretében mintegy 430 ezer embert deportáltak Auschwitz-Birkenauba. Az a gyorsaság, mellyel a magyar hatóságok kitaszították a zsidókat a társadalomból még a holokauszt történetében is páratlan volt.

Horthy 1944. július 7-én leállíttatta a további deportálásokat, megmentve ezzel a budapesti zsidóságot. Okai: nemzetközi és hazai tiltakozás – köztük a Vatikáné -, a normandiai partraszállás sikere. Horthynak tudnia kellett az igazságot a deportálások kegyetlenségeiről, a gettósítás és egyes mészárlások elfogadható volt számára a háborús állapotok között, ugyanakkor ítéletek születtek az újvidéki vérengzés ügyében. Magyarországra, az Auschwitz-jegyzőkönyv májusra már biztosan eljutott. A zsidó vezetők azonban hetekig a fordítással foglalkoztak és nem cselekedtek semmit. A kormány tagjainak június közepén kezdték el osztogatni a jegyzőkönyvet. Addigra azonban a vidéki zsidók nagy részét deportálták. A nemzetközi tiltakozás és Horthy így már csak a budapestieket menthette meg.

A nyilas hatalomátvétel után ismét rosszabbodott a zsidóság helyzete. Minden zsidó vagyont államosítottak.

Több tízezer ún. „kölcsön zsidót” gyalogmenetben Németország felé indítottak.

Felállították a budapesti gettót (közel 200 ezer ember), ahonnan sok embert elhurcoltak, sokakat az utcákon vagy a Duna parton végeztek ki. A budapesti gettó 1945 jan. 18-án szabadult fel, 70 ezer ember maradt életben.

A zsidóságot ért sérelmeket az embertelen bánásmód (pl. marhavagonokban szállítás, éheztetés, megaláztatás, kényszermunka, erőltetett és halálmenet, gázkamra, a nyilasok fosztogattak, raboltak, gyilkoltak) is fokozta.

Az 1941-es határok között élt mintegy 825 ezer főt számláló zsidóság vesztesége kb. 500-600 ezer fő között volt. A holokauszt minden tizedik, Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar állampolgár volt.

A zsidókat igen kevesen védték, menekítették és bújtattak. Ilyen volt pl. Raoul Wallenberg svéd diplomata, Slachta Margit.

A magyar zsidók átlagosan háromnapos utazás után értek a zsidórámpára. Az út folyamán a nyári hőségben gyakori volt a szívinfarktus és a légzőszervi betegek fulladásos halála. Több ezren haltak meg a zsúfolt vagonokban, de a holttestek együtt maradtak az élőkkel. Ezután valamennyien elvonultak egy SS-orvos előtt, aki néhány pillanat alatt, egy intéssel eldöntötte sorsukat. A németek a 16 és 40 közti egészségeseket keresték, akik ebbe nem illettek bele, rögtön félreállították.

Ezalatt a csíkos ruhás foglyok, a Kanada munkacsapat tagjai, a vagonokból leszedték a holttesteket. Az ő feladatuk volt a tömeg mozgatása és orientálása is. Az újonnan érkezők mogorva, durva robotoknak látták, és rabruhájuk miatt bűnözőnek vélték őket. A kanadásoknak meg volt tiltva, hogy beszéljenek az újonnan érkezőkkel. Gyakran előfordult, hogy a maguk korlátozott módján segíteni próbáltak: az idősebb férfiaknak németül odasúgták, hogy negyvenévesnek, a kamaszoknak pedig, hogy tizenhat évesnek vallják magukat. Ezt a furcsa viselkedését persze sokan nem értették, de magyarázatra nem volt idő.  

A szelekció során a németek határozottan léptek fel, kerültek minden feltűnést, vitát, hogy semmi se akadályozza a folyamat gyors lebonyolítását. A transzportok átlag 20-25-30 százalékát találták munkaképesnek.

A többiek, az öregek, gyerekek, asszonyok és férfiak, betegek és gyengék hosszú menetben indultak a rámpa végének két oldalán álló ártatlan külsejű, nagy kéményes épületek felé. A gázkamrák állandóan tele voltak, a kemencék éjjel-nappal megszakítás nélkül üzemeltek. Gyakori volt, hogy míg az egyik transzport halottait kivonszolták a gázkamrából, a következő csoportnak a szabadban kellett levetkőznie, miközben a rámpára már újabb szerelvény érkezett.

Akiket munkaképesnek találtak külön csoportokban az ún. Szaunához vezették. Itt meztelenre kellett vetkőzniük, hajukat, szőrzetüket leborotválták. Elvett ruháik helyett újat kaptak, legtöbbször a már megöltek levetett rongyait. Auschwitz volt az egyetlen tábor, ahol a foglyokat tetoválták.

Több száz német cég bérelt kényszermunkásokat az SS-től fillérekért, amelyeknél a civilek együtt dolgoztak a lesoványodott, kiéheztetett deportáltakkal.

Vezetőikkel ellentétben a magyar zsidók többségének fogalma sem volt mi várhat rájuk a deportáló vonatok végállomásán annak ellenére, hogy menekültek, munkaszolgálatosok és néhány túlélő szökevény beszámoltak a történtekről, nem hitték el, hogy ez létezhet. Egy magyar túlélő így jellemezte a helyzetet a háború után: "Ha tudom, mi az az Auschwitz, nincs az a földi hatalom, amely belekényszerített volna abba a vonatba. Viszont nincs az a földi hatalom, amely elhitette volna velem, hogy létezik egy ilyen Auschwitz."