A DUALIZMUS KORA

A dualizmus gazdasága

A magyar gazdaságot a kiegyezés előtt a birodalmi alárendeltség, a kitörés képtelensége jellemezte. A korábban eltörölt vámhatár miatt már az európai vérkeringésbe való bekapcsolódás lehetősége is adott volt, az elszigetelt és erőtlen magyar gazdaság erre azonban még képtelen volt. A kiegyezési törvény (1867) gazdasági pontjai a magyar és az osztrák fél pénzügyi érdekeit egyaránt szolgálták, Magyarországon hatalmas fellendülést indukált. A virágzást természetesen nemcsak a dualizmus rendszere, hanem például az is előmozdította, hogy Magyarországon a két ipari forradalom – az első elmaradása/késése miatt – összeért. A gazdaság fejlődése szempontjából fontos tényező volt az is, hogy az 1867-ben létrejövő Osztrák-Magyar Monarchia és Ferenc József (1848/67-1916) hosszú uralkodása viszonylag stabil politikai hátteret teremtett, amely elengedhetetlen a tőkebefektetés szempontjából. Az állami gazdaságpolitika a szabad versenyt szorgalmazta. Ugyanakkor az állam aktív támogatóként lépett fel: ipartámogató törvények (1881), a fontos beruházásokat számos módon segítette (kamatbiztosítás, állami segély, állami hitel, adó-és illetékmentesség), sőt az állam maga is vállalkozott: számos erdő, bánya, ipartelep került az állam tulajdonába.

A gazdasági kiegyezés értelmében a Monarchia költségvetésének közös fedezésére 70-30% arányban osztott kvótát hoztak létre, a birodalmat egyetlen egységes piaccá formálták, megújították a vámszövetséget, megerősítették a közös valutát (korona, Wekerle Sándor pénzügyminisztersége alatt aranyalapra tértek át - 1892), egységesített adó- és mértékrendszert vezettek be. A két fél megegyezett, hogy a gazdasági megállapodásokat 10 évenként újratárgyalják. Ennek megfelelően a költségvetési kvótát is módosították az arány növelésével, 1914-re Magyarország már 40 %-ot vállalt a közös költségek fedezéséből.

Az 1867-es kiegyezésnek köszönhetően sokat nőtt a hitelbiztonság, a kamatok elérhetőbbek lettek, a hitel felvétele egyszerűbbé vált, így a befektetések számára nélkülözhetetlen hitelélet felvirágozhatott. Folyamatosan nőtt a külföldi tőkebefektetések aránya, egyre több hitelintézet alakult az országban. Kezdetben főkét külföldi, később egyre több magyar alapítású bank jött létre. A hitelintézetek mellett az állam lassan maga is befektetővé vált, sőt az országos folyamatok fő alakítójává. Megalakultak az országos, regionális kereskedelmi és iparszervezetek, kamarák. A pezsgő gazdasági élet központjaként a századfordulón megépült a budapesti árutőzsde impozáns épülete.

1867 után a magyar mezőgazdaság a Monarchia védett piaca miatt folytatta konjunktúráját. A hetvenes évek világválságáig, az amerikai exportbúza megjelenéséig évről évre akadálytalanul bővült a gabona értékesítése, de az ezután beköszöntő dekonjunktúra hatására részben a belterjes kultúrák felé (gyümölcs, szőlő, állattenyésztés) kellett fordulnia a gazdálkodóknak. A század végén a termelékenység javítása nyomán a termelés mennyisége folyamatosan bővült, ekkor már nem a termőterület, hanem a termésátlagok bővítésével. A korábban kifejlesztett eljárások (műtrágya) és termelőeszközök (cséplőgépek, vasekék, vasboronák) először a nagybirtokokon jelentek meg. Terjedt a kapásnövények (burgonya, kukorica) és a cukorrépa termesztése, melyek többnyire a szesz és- cukoriparra épültek rá. A városok környékén előretört a zöldség és gyümölcstermesztés és a tejgazdálkodás. A nyomásos rendszert végleg felváltotta a vetésforgó, az ugar megszűnt. A mezőgazdasági ágazatokra ráépültek a különféle élelmiszeripari ágazatok, a konzervipar a tömegek ellátását szolgálta. A kezdetben osztrák tőkéjű szesz- és konzervipar magyarrá vált. Budapesten kiépült a világ élvonalába kerülő malomipar. (Mechwart András feltalálta a hengermalmot) A szőlőtermesztőknek nagy érvágást jelentett a filoxérajárvány.

Az agrárjellegű ország a korszakban agrár-ipari jellegű országgá alakult át. A fejlődés mindenre kiterjedt, de míg a mezőgazdasági termelés a század végén megkétszereződött, az ipari termelés mintegy nyolcszoros növekedésen ment át. 1867 után hatalmas mennyiségű külföldi és állami tőkét fektettek be a magyar ipar fejlesztésébe. Sorra nyíltak a szénbányák és a peremvidékeken a nemesércbányák. Ahol nagy bányaközpontok nőttek ki a földből, hamar rájuk épült a nyersanyagot feldolgozó nehézipar (vaskohászat, acéltermelés Borsodban, Szörény-vidéken, Hunyadban). A termelékenységet magas szintre tudták emelni, hiszen Európából készen vették át a legújabb ipari technológiákat, továbbá az olcsó munkaerő is könnyebbséget jelentett. A magyar ipar hamar versenytársa lett a Monarchia többi ipari központjának. A nehézipari hagyományos iparágak mellett az 1880-as, 1890-es években sorra épültek a gépgyártás és a feldolgozóipar egységei. A gépgyártásban világszínvonalú termékeket dobtak piacra, sokszor magyar fejlesztés eredményeként és a sikeres megrendeléseket kapó, az európai piacra termelő cégek világcégekké nőtték magukat. A Ganz gyáróriás számos magyar találmány kovácsműhelyévé vált (transzformátor, elektromotor, porlasztó, karburátor; Bláthy Ottó, Déry Miksa, Zipernovszky Károly, Kandó Kálmán, Bánki Donát, Csonka János fejlesztései). A legmodernebb iparágak hamar tért nyertek, mint a vegyipar, az elektromos ipar. Az izzólámpagyártás világméretűvé nőtte ki magát, Puskás Tivadar révén elterjedt a korszakalkotó telefonhírmondó. A könnyűipar is mozgásba lendült, az eddig kizárólag Ausztria és Csehország központú textilgyáraknak magyar versenytársakkal kellett szembenézniük.

A tőkeigényes infrastrukturális fejlesztések a befektetések beindulásának legnagyobb mozgatóerejévé váltak. Az olcsó munkaerőt igénylő közlekedési, tereprendezési beruházások mágnesként vonzották az újabb befektetéseket, az ipart és a kereskedelmet. Felgyorsultak az ország térképét is átalakító, hatalmas földmunkákat igénylő gátépítések, folyórendezések. Az eddig kihasználhatatlan folyók közül számos hajózhatóvá vált, és a vízi szállítás nagy szerepet kapott a korszakban. A másik nagy húzóerőt a vasúthálózat kiépítése jelentette, amelynek jelentőségét Magyarország nagyon hamar felismerte, és erős tőkekoncentrációval, kivételesen nagy tempóban, európai szintű hálózatot épített ki. A reformkori építkezések az 1867-es fordulat után felgyorsultak, a kormányok felismerték a vasút felzárkóztató és vállalkozásvonzó hatását, és a befektetőket hitelkedvezményekkel támogatták. A kezdetben magántőkéből épült vasútpályák tervezésekor a gabonatermékek kiemelt központjait, hadászati szempontokat és a nyersanyaglelőhelyeket vették figyelembe. Budapest-centrikus rendszer alakult ki, melynek sűrűsége a perifériák felé ritkult. 1869-ben létrehozták az állami tulajdonú MÁV-ot, amely Baross Gábor közlekedésügyi miniszter, a „vasminiszter” szorgalmazására óriásvállalattá nőtte ki magát, tarifarendszerével nyereséges is lett. A vasútfejlesztés összességében munkát, megrendelést biztosít számos iparágnak, munkalehetőséget a kubikosoknak, új területeket kapcsol be: piacbővítés, ösztönözte a közlekedés, kereskedelem, termelés fejlődését. Az országos fejlődésén túl a nagyvárosok, így Budapest közlekedése is átalakult. Sorra épültek a Duna-hidak, és 1896-ban megnyílt a kontinens első földalattija is.

50 év alatt Magyarország rengeteget ledolgoz korábbi hátrányából, és közepesen fejlett agrár-ipari országgá válik, ebben sokat segített az állami támogatás, illetve a közös piac. Ehhez a kedvező világgazdasági helyzet is hozzájárult: az 1873-as kisebb gazdasági válságtól eltekintve a korszakot konjunktúra jellemzi. A késői iparosodásnak előnye és hátránya is volt: Magyarország azonnal a legfejlettebb technológiát kezdte alkalmazni, ugyanakkor ez nagy tőkebefektetést igényelt. Magyarország több iparágban és fejlesztésben a világ élvonalába került. A korszakban fejlődött az ország gazdasági központjává és világvárossá Budapest is.

Népek, nemzetiségek szerepe a modernizációban

A modernizáció, a polgárosodás egyik alapfeltétele a tőke. Ezzel rendelkezett az évszázadok óta Magyarországon élő németség, illetve a napóleoni háborúktól a gabonakereskedelembe bekapcsolódó zsidó kereskedő családok. Mind a német, mind a zsidó polgárság jelentős szerepet játszott a magyarországi bank- és hitelrendszer megteremtésében, így hitelekkel segítették a mezőgazdaság modernizációját, a meginduló iparosodást, a gépipar létrejöttét.

Németek

A már évszázadok óta itt élőkhöz sok 19. századi betelepülő csatlakozott, akik a gyáripar születése után kialakult munkaerőhiány (szakember) nyomán érkezett a Monarchia és Németország területéről. 1870 körül az ipari dolgozók negyede, a kereskedelemben dolgozók 16%-a külföldi volt, főleg német. A sörfőzők, kőművesek, vasmunkások között nagyon magas volt az arányuk. Nagy szerepük volt a németségnek a gyárak, vállalatok, kereskedőtársaságok alapításában. pl. sörgyártás (Dréher), vasgyártás, gépgyártás (Kühne).

A német, vagy már asszimilálódott német származású tudósok, művészek is jelentősen hozzájárultak a korszak eredményeihez: Liszt Ferenc, Ybl Miklós (Operaház), Steindl Imre (Országház), Schulek Frigyes (Halászbástya), Hunfalvy Pál nyelvtudós, Hunfalvy János földrajztudós.

Zsidók

Lélekszámuk a 19. században nőtt meg jelentősen az országban. 1840-ig tilos volt a földvétel és a szabad iparűzés számukra ezért kizárólag más, a magyarok által lenézett ágazatokban találhattak megélhetést: kereskedelem, pénzügyletek. Nagyra becsülték a tanulást, iskolázottságot, és az ezekhez kapcsolódó értelmiségi pályákon helyezkedtek el: ügyvédek, orvosok, művészek. Ez nemcsak megélhetést, de társadalmi felemelkedést is jelenthetett nekik. Az egykori zsidó gabona-, dohány- és gyapjúkereskedőcsaládok felhalmozott tőkéjüket pénzügyi, vasúti és ipari vállalkozásokba fektették: pl. Chorin Ferenc a bankvilág, Weiss Manfréd az iparvilág meghatározó alakja lett.

A zömmel városokban élő vagy letelepedő. a modernizációban nagy szerepet vállaló nemzetiségiek nagy része gyorsan asszimilálódott, magyar nyelvűvé és érzelművé vált – pl. Erkel Ferenc, Munkácsy Mihály is német származású.

A társadalom szerkezete

Nemcsak az állami berendezkedés duális, a társadalom is sajátos kettősséget mutat. Egymás mellett, ugyanazon keretek között létezik a feudális rendi és a polgári társadalom.

A polgári (ipari, tőkés) társadalom nem váltja fel a feudális (mezőgazdasági) társadalmat, hanem vele párhuzamosan fejlődik → differenciált, sokarcú társadalom, melyet tovább színesítenek a nemzetiségi és vallási különbségek. Ezt a társadalmi modellt nevezzük torlódó társadalomnak.

A társadalmi elit

Nagybirtokosok

- nagyobb mint 1000 hold földbirtok

- kb. 2000 család: Az ország földterületének 20 %-át birtokolták.

Arisztokrácia (kb. 800 család)

- nemzetek feletti monarchiai arisztokraták (Schönbornok, Coburgok)

- magyar főnemesek (Andrássyak, Batthyányak, Károlyiak, Széchenyiek)

- erdélyi arisztokraták (Bethlenek, Telekiek, Bánffyak)

- jelentős a politikai szerepük (felsőházban, végrehajtó hatalomban, diplomáciában)

- gazdasági szerepük: bankok és nagyvállalatok igazgató tanácsában

- kasztszerűen elkülönülő életmód: estélyek, Nemzeti Kaszinó

Vagyonos középnemesség (kb. 1000 család: 1000-2000 hold birtokkal)

- jelentős a politikai szerepük (pl. Tisza Kálmán)

- összekötő kapocs az arisztokrácia és a dzsentri között

Nagypolgárság

- kb. 800-1000 család Történetileg 3 rétegből tevődött össze:

- régi magyar vagy német patrícius és kereskedő családok leszármazottai;

- külföldről (Svájc, No. Au.) betelepült vállalkozók (Dréher, Haggenmacher, Nickolson);

- régebben vagy a XIX. sz.­ban bevándorolt zsidóság.

- Elkülönült társadalmi életet éltek (Lipótvárosi Kaszinó).

A liberális korszellem hatására az arisztokrácia elfogadta az asszimilálódni kívánó új elitréteget, de a két réteg társadalmi összeolvadása nem következett be. A politikai liberalizmus hatására az arisztokrácia egy része is bekapcsolódott az üzleti életbe (ipari beruházások, igazgatótanácsi pozíciók stb.), és ez szorosabb kapcsolatot eredményezett a nagypolgársággal, a dualizmus korában jelentős gazdasági fejlődés, társadalmi átalakulás bontakozott ki, s ebben az arisztokrácia inkább az agrárgazdaság, a nagypolgárság pedig inkább az ipar fejlesztésében volt érdekelt.

Polgárarisztokrata családok (kb. 150)

- Weiss, Goldberger, Deutsch, Chorin, Ullmann, Kornfeld famíliák

- hatalmas gazdasági erő: bankok, iparvállalatok tulajdonosai

- Az uralkodótól bárói rangot kaptak, birtokokat vásároltak, és beházasodtak a nagybirtokos famíliákba.

Középrétegek

Történelmi középosztály (úri középosztály)

Polgárosodó nemesi középbirtokosok: korszerűsitették birtokaikat.

Dzsentrik: elszegényedő középbirtokosok, akik

- államigazgatásban;

- hadsereg tisztikarában;

- vidéki szakértelmiségként uradalmakban, közigazgatásban;

- egyházi pályán helyezkedtek el.

Birtokos parasztság

- gazdag paraszt (50-200 hold): Nem kellett fizikai munkát végeznie.

- közép és kisparasztság: Birtokukból tisztességesen meg tudtak élni.

- törpebirtokosok (_<5-10 als="" az="" b="" dolgoztak="" gyakran="" hold="" lecs="" nt="" o:p="" r="" rmunk="" sk="" sokszor="" sznak="" tegbe.="">

Polgári középosztály

Városi középpoigárság: kereskedők, üzem és háztulajdonosok.

Gyárak. bankok. kereskedések szakemberei:

- jelentős volt közöttük a német és a zsidó elem aránya;

- jellemző az asszimiláció (pl. névmagyarosítás), a dzsentri életmód majmolása.

Szabad pályás értelmiségiek (orvos, ügyvéd hírlapíró)

Kispolgárság (~2,5 millió fő)

- kisiparos (szabó, cipész, hentes, asztalos, lakatos, kőműves)

- kiskereskedő

- szolgáltatók (fuvaros, borbély, vendéglős, fotográfus)

- „altisztek" ,(rendőr, csendőr, postás, vasutas, pedellus, házmester)

Alsó rétegek

Szegényparasztság-agrárproletárok

- summások (5-7 hónapos munkára szerződtek „bandák"-ban.)

- napszámosok

- kubikusok (Nagy infrastrukturális beruházások földmunkáit végezték.;

Ipari munkásság

-szakmunkások: - A munkásság legképzettebb, legműveltebb és legjobban megfizetett rétege;

szakegyleteket, szakszervezeteket működtettek; szakmai hierarchiájukban az élen a nyomdászok, lakatosok álltak.

- betanított és segédmunkások

Nagy uradalmak és gazdag parasztok cselédei, városi házicselédek

Nemzetiségek a dualizmus korában

Kimondják a zsidóság egyenjogúságát (1867), az izraelita vallást a bevett vallások sorába emelik (1895); a zsidóság a kereskedelem mellett az értelmiségi pályákon is megjelenik

1868: nemzetiségi törvény (Eötvös és Deák dolgozta ki):

Európában a korszak egyik legliberálisabb törvénye (széles körű nyelvhasználat, kulturális intézmények), de az egy politikai nemzet koncepcióján alapult. A nemzetiségek ezért nem fogadták el, mivelhogy kollektív autonómiát szerettek volna kapni. Nem teljesen érvényesült a gyakorlatban. A magyar politikai elit az asszimilációt, magyarosítást erőltetné a korszak második felében.

Nemzetiségi arányok (Tankönyv, III. 98-99, KTA: )

• Nem igen voltak csak egy nemzetiség által lakott területek, annál inkább olyanok, ahol több is élt egyszerre.

• A magyarok inkább a Kárpát-medence közepén, míg a nemzeti­ségek a peremterületeken éltek.

• A magyarok aránya a Horvátország nélküli területen: 1850-ben 41,5%; 1880-ban 46,6%; 1900-ban 51,4%; 1910-ben 54,5%. A magyarok aránya növekedésének okai:

• a magyaroknak a nemzetiségeknél nagyobb volt a természetes szaporodása;

• a kivándorlóknak csak a 33%-a volt magyar;

• asszimiláció, amelynek forrásai:

- természetes beolvadás;

- erőszakos (állami) asszimiláció (kb. negyed évszázadon át volt erőteljesebb).

• 1849-1914 között kb. 2 millió fő magyarosodott el: ennek egyharmada zsidó, negyede német, ötöde szlovák volt.

• A városokban volt erőteljes az asszimiláció, itt a magyarok aránya meghaladta a 75%-ot.

A nemzetiségek sokáig passzív ellenállást folytatnak, nem vesznek részt az országgyűlés munkájában; a 90-es évektől fokozottabban szállnak síkra jogaik bővítése érdekében, melyekre egyre nagyobb hatást gyakorol a független Szerbia és Románia politikája.

Demográfia

Magyarország lakossága (Horvátországgal) 1850-ben 13 millió, 1869-ben 15,4 millió, 1910-ben 20,9 millió:

gyors népességnövekedés, visszaszorultak a nagy járványok; ugyanakkor a népességnövekedést fékezte a nagy XIX. század végi kivándorlás: kb. másfél millió ember hagyta el végle­gesen Magyarországot, és ment elsősorban Amerikába.

A foglalkozási szerkezet változása 1867-1910 között:

Csökkent a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya (75%-ról 65%-ra), de még így is az agrárium volt a vezető ágazat. Növekedett az iparban foglalkoztatottak aránya (10% → 18%­), ez elmarad a nyugat-európaitól, de jobb, mint a kelet-európai.