A kisebbségek
sorsa a világháború utolsó éveiben és közvetlenül a háború után
A második világháború
végén nehéz sorsa volt a Magyarországhoz visszacsatolt és a háború végén újra
elveszített területeken élő magyarságnak. Jugoszláviából és Romániából ismét
sokan menekülnek a megtorlások miatt.
A
jugoszláv partizánok bosszúhadjáratot indítottak a magyarok ellen az 1942-es
délvidéki magyar vérengzés miatt, amelyet fegyveres alakulatok tagjai követtek
el. A megtorlás elsősorban a vajdasági városok és falvak magyar lakóit érte. A magyar
lakosság tervszerű, az új jugoszláv vezetés által jóváhagyott megtizedeléséről volt
szó. Tízezrekre becsülhető az áldozatok száma, és ennél is többen menekültek a
Délvidékről Magyarországra. A meggyilkoltak, illetve elűzöttek helyére 700 ezer
szerbet telepítettek be.
Észak-Erdélyben
a visszatérő román erők szintén olyan súlyos atrocitásokat követtek el a
magyarok ellen, hogy azokkal szemben időszakosan a szovjet csapatok védték meg
a magyar lakosságot. Mintegy százezren menekültek el szülőföldjükről a trianoni
Magyarország területére.
Csehszlovákiában a
Benes-dekrétumok kollektív háborús bűnösökké nyilvánította a magyarokat és a
németeket. Megfosztották őket állampolgárságuktól, elkobozták vagyonukat –
kivéve, ha reszlovakizáltak. Ezzel együtt járt a családnevek szlovákosítása és
a magyar nyelv nyilvános használatának büntetése. Kényszerű lakosságcsere
egyezmény is lett: 120-130 ezer magyart telepítettek ki Csehszlovákiából,
vagyonuk nélkül, ami a helyükre érkezett szlovákok megjelenésével együtt az
addig a magyar kisebbség által lakott területek etnikai összetételének jelentős
megváltozását eredményezte. Emellett mintegy 75 ezer szlovák költözött önként
vissza oda, értékeivel együtt.
A korszak egyik
kimagasló személyisége Esterházy János
a csehszlovákiai magyarság egyik vezető politikusa. Az 1938-as első bécsi
döntés után is Szlovákiában maradt, és a magyarság érdekeinek védelmében
politizált, s zsidókat is mentett. 1945 után a Szovjetunióba hurcolták, ahol
elítélték. Később a szovjetek kiadták Csehszlovákiának, ahol a halálos ítéletét
kegyelemből életfogytiglanra változtatták. A politikus börtönben hunyt el
1957-ben.
1944 őszén Sztálin
stratégiai okokból igényt tartott Kárpátaljára, a Szovjetunióhoz - Ukrajna részeként - átkerült kárpátaljai magyarság közelről
tapasztalhatta meg a sztálini diktatúra működését, mivel soraikból jelentős
arányban hurcoltak el férfiakat munkatáborokba, "malenkij robotba".
A határon túli
magyarság helyzete a szocializmus éveiben
A
"szocializmusban" megszűntek azok a civil önszerveződési lehetőségek
is, melyek a két világháború között fennálltak. Az újra kisebbségbe került
magyarság önálló politikai érdekképviselete lehetetlenné vált, korábbi pártjai,
szervezetei nem működhettek. Többnyire lehetetlenné vált a kulturális
szervezetek működése is. Két bástya maradt: az iskola és az egyház, de ezeket
is fokozatosan gyengítették, korlátozták.
Ezekben az
évtizedekben a határon túli magyarok száma folyamatosan csökkent. A kommunista
országokban folytatódott az erőszakos beolvasztó politika, amely továbbra sem
vette figyelembe a kisebbségek jogait. A tendenciát az elvándorlások, a vegyes
házasságokat kísérő esetleges asszimiláció és a születések alacsony száma is
erősítette.
Csehszlovákiában a felvidéki magyarok elnyomása
1949 után mérséklődött. 1952-ben kormányhatározatban rögzítették a magyarok
teljes egyenjogúságát, elfogadták a kétnyelvűség elvét; 1954-ben
felülvizsgálták a reszlovakizációt. 1949-ben megalakult a Csehszlovákiai Magyar
Dolgozók Kultúregyesülete (CSEMADOK), amely a "szocializmus" keretei
között képviselhette a magyar dolgozók kulturális érdekeit.
Ugyanakkor
megkezdődött az ottani magyar iskolahálózat meggyengítése. Több mint 200 magyar
iskolát zártak be, és korlátozták a magyar tanító és tanárképzést is. A
magyarlakta vidékeken adminisztratív eszközökkel szorgalmazták a kétnyelvűség
bevezetését, kétnyelvű iskolák alapítását, erőteljes betelepítési politikát
folytattak a színmagyar falvak, városok "szlovákosítása" érdekében.
Nem volt - ma sincs - magyar nyelvű egyetem. Míg a szlovákok 4%-a rendelkezik
diplomával, addig a felvidéki magyaroknak nem egész 1%-a.
Romániában 1953-ig egyre nehezebb körülmények
közepette működött az 1944 októberében létrehozott Romániai Magyar Népi
Szövetség (MNSZ), valódi érdekvédelmi munkát azonban 1947-es
"átszervezése" óta nem fejthetett ki. 1947-51 között bebörtönözték az
MNSZ számos vezetőjét, mindennaposakká váltak az erőszakos fellépések.
Márton Áron
(1896-1980) erdélyi katolikus püspök egész életében az emberi jogok, a
keresztény értékek és a magyarság érdekeinek képviselője volt. A romániai
rendszerben többet volt háziőrizetben és börtönben, mint szabadlábon, de
munkáját ahol tudta végezte: bérmált, fogadta híveit: erőt és példát mutatott
az ott élő magyaroknak.
Erdélyben szovjet
nyomásra létrehoztak egy Magyar Autonóm Tartományt 1952 és 1968 között, de
amikor Kádárék nyíltan lemondtak az ottani magyarok támogatásáról, a románok
felszámolták azt. (Az
1956-os forradalom után, a formálódó Kádár-rendszernek csak a "szocialista
országok" jelentettek támaszt katonai, politikai és gazdasági téren
egyaránt. Jórészt politikai és anyagi támogatás fejében a kádári vezetés
gyakorlatilag lemondott a határokon túli magyarság érdekeinek képviseletéről.) Itt is csökkentették a magyar
iskolák számát, és beolvasztották a magyar egyetemet a románba. Csaknem
teljesen felszámolták a magyar nyelvű felsőoktatást. A román kommunista
diktatúra Nicolae Ceauşescu időszakában (1965–1989) hivatalos programjává tette
a nemzetiségek beolvasztását a többségi nemzetbe. Folyamatos volt a magyar
nyelvű művelődés és kultúra sorvasztása (például magyar nyelvű könyvek és
sajtótermékek korlátozásával), majd az 1980-as években meghirdetett falurombolás
többek között az erdélyi falvak felszámolását is célul tűzte ki. A kommunista
diktatúrát elsöprő forradalom megakadályozta ennek a tervnek a végrehajtását. E
kirobbanó forradalomban jelentős szerepet játszott Tőkés László temesvári
lelkész, aki szót emelt a diktatúra ellen, majd a rendszerváltás után az
autonómia mozgalom egyik elindítója lett.
A legkevesebb joggal Kárpátalján rendelkezett a magyar
közösség. A "magyar kérdés - vagon kérdés" ijesztő időszaka után,
1955-ben vált lehetővé a koholt vádak alapján elítélt, elhurcolt magyarok
visszatérése szülőföldjükre. A korábbi teljes elzártságot enyhítette, hogy
1957-től engedélyezték magyarországi könyvek és lapok behozatalát. Lényeges
változás hatvanas-hetvenes években sem történt. A kollektív kisebbségi jogok
elismeréséről szó sem lehetett.
A legkedvezőbb
helyzet a vérengzéseket követően Jugoszláviában,
a Délvidéken volt. Az itteni magyarok széles körű nyelvi és kulturális jogokkal
rendelkeztek a jugoszláv államon, illetve Szerbián belüli Vajdaságban. Az
1963-as és 1974-es új szövetségi alkotmány egyenrangú és tartós tényezőnek
tekintette a nemzetiségeket és speciális nemzetiségi jogokat is megfogalmazott.
A gyakorlati megvalósítás azonban itt sem működött.
A magyarság száma
folyamatosan csökken, melynek okai: alacsony születésszám, külföldi munkavállalás,
a vegyes házasságok viszonylag magas aránya, a nem kielégítő iskolahálózat. A
'90-es években pedig ezekhez jött a délszláv polgárháború hatása, mely magyarok
tömegeit űzte el szülőföldjéről.
A beolvasztás a
legeredményesebb az ausztriai Burgenlandban
volt, ahol ma már szinte csak szórványmagyarság található. Velük a
Kádár-korszakban szinte semmi kapcsolat nem volt, hiszen a vasfüggöny
túloldalán éltek.
A Kádár-rendszer
külpolitikusai keveset tettek a kisebbségi magyarság helyzetének javításáért, a
magyar politikai vezetés lényegében magára hagyta a kisebbségbe szorult
magyarságot. Politikájának alapfelfogásává egyre inkább az vált, hogy nem
szabad bolygatni a kérdést, mert annál rosszabb lesz a kisebbségi magyarságnak,
minél inkább feszegetik a dolgot. Így a környező államokban szinte
akadálytalanul folytathattak kisebbségellenes politikát.
A magyar
nemzetpolitika a 1990 után
Míg Trianon idején
közel 3 és fél millió magyar élt határainkon túl a környező országokban, addig
ma számuk alig haladja meg a 2 milliót. A magyarság így is az egyik legnagyobb
nemzetiség Európában. A rendszerváltoztatás utáni demokratikus kormányok
fokozottabb felelősségvállalással fordultak a szomszédos államok magyarsága
felé. Ennek a politikának az egyik első megnyilvánulása a Duna Televízió
létrehozása volt, mely kezdettől műholdas adásokkal szolgálta a határon túli
magyarokat.
Míg a két világháború
közötti kormányok a nemzetegyesítést a határok megváltoztatásával akarták
végrehajtani, addig a rendszerváltoztatástól mindezt a határok megváltoztatása
nélkül kívánták elérni.
A 2001-es kedvezménytörvény
(státusztörvény) a határon túli magyar családoknak biztosított különböző
előnyöket. Főleg ahhoz, hogy a gyerekeiket magyar iskolákba járassák. A
kiváltható magyar igazolvány pedig magyarországi utazási kedvezményeket
adott a határon túli magyaroknak. Közel egymillióan vették igénybe.
A 2010-ben született honosítási
törvény a magyar állampolgárság felvételét is lehetővé tette nemzettársaink
számára. Ezt mintegy félmillió nemzettársunk vette igénybe 2013-ig, mert ez a
magyar nemzethez tartozást jelenti tulajdonosa számára. Sajnos, a környező
országok kormányai nem voltak túlzottan együttműködőek, sőt egyesek egyenesen
ellenségesen viselkedtek a kettős állampolgárság felvételének lehetőségét
illetően.
A határon túli
magyarság helyzete a rendszerváltás után
A határon túli
magyarok bíztak kisebbségi sorsuk jobbra fordulásában a szocializmus utáni
időkben. Politikai jogokat kaptak, létrehozhatták szervezeteiket, pártjaikat (Szlovákia:
Magyar Koalíció Pártja, Románia: RMDSZ – Románia Magyarok Demokratikus
Szövetsége, Szerbia: Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, ill. Vajdasági
Magyar Szövetség, Ukrajna: Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség - KMKSZ),
sőt időnként koalíciós partnerként kormányra is kerültek. Ugyanakkor autonómiatörekvéseik
a többségi nemzet ellenállása miatt minden esetben kudarcot vallottak, és
tovább folyt szinte mindenütt a kisebbségben élő magyarok beolvasztása a
többségi nemzetbe. Ennek legkomolyabb áldozatai a romániai Kárpátokon túl élő csángó
magyarok, akik létszáma 250 ezerről negyedére csökkent.
A székelyek
autonómiatörekvései sikertelenek évek óta.
Szlovákiában továbbra
is érvényben vannak a beneš-i dekrétumok. Itt nem engedélyezik a magyar
állampolgárság felvételét, melyre a honosítási törvény értelmében lenne
lehetőségük az ottani magyaroknak.
Szerbiában a mai
napig nem történt meg az 1944–45-ös vérengzések áldozatai leszármazottainak
kárpótlása. Egyedül az ausztriai Burgenlandban (Őrvidéken) nőtt némiképp a
magyarság létszáma, de ez a betelepüléseknek köszönhető. A magyarság fogyása a
Kárpát-medencében folyamatos és jelentős. A megmaradás záloga az anyanyelv és
kultúra megőrzése, és ennek biztosítéka a magyar nyelven történő iskoláztatás
lehet, ebben az anyaországi magyarság és kormányzat támogatása igen fontos, e
területen szinte mindenütt történt előrelépés.
A Kárpát-medencében
és a világban élő mintegy 5 millió magyar nyelvi és kulturális önazonosságának
megőrzését és összefogását tűzte ki célul a Magyarok Világszövetsége (1992).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése