Az 1956-os forradalom leverésével, szovjet katonai és politikai
támogatással hatalomra jutott Kádár János több mint három évtizedes rendszere (1956-88) nem alkotott
egységes időszakot:
különböző szakaszait erősen befolyásolták a hazai és a nemzetközi politikai változások.
Stabilizáció
Kádár az ún. „kemény
diktatúrával” (megtorlás, erőszakszervezetek, nemzetközi kapcsolatok újjászervezése) kezdte
meg hatalmának kiépítését. A politikai rendszer
és ideológia alapelemei nem változtak: megkérdőjelezhetetlen maradt az egypártrendszer, a Szovjetunióval való szoros kapcsolat
és az, hogy ’56 ellenforradalom.
A megtorlással párhuzamosan
helyreállították a pártállami struktúrát : Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP)
az állampárt visszakapta a
forradalom előtti szerepét;
az országgyűlés szerepe ismét
jelképes lett, a választásokon szavazni csak a Hazafias Népfront listájára lehetett.
Elnyomó szerv:
Belügyminisztérium (BM) Politikai Nyomozó Főosztálya.
1957. febr. 19-én létrehozták
párthadseregként a Munkásőrséget.
A DISZ helyébe a Kommunista
Ifjúsági Szövetség lépett (KISZ).
A munkavállalók
„érdekeit" ismételten a SZOT képviselte – inkább jóléti (segélyek, üdülés)
intézmény lett.
Az irányítás
Az államot a párt, a pártot a
Központi Bizottság (KB) irányította.
A legfontosabb és legszűkebb
testület a Politikai Bizottság (PB) volt.
Az MSZMP, a KB és a PB
vezetője Kádár János, az első titkár (1956-88) volt.
Az MSZMP kétfrontos harcot
hirdetett:
- a dogmatizmus (sztálinista
gyakorlat) ellen ill. a revizionizmus
(az állampárti gyakorlat bírálata) ellen.
Ugyanakkor az MSZMP
fokozatosan karrierpárttá vált, a tagság előmeneteli előnyt jelentett, egyre
kevesebb ideológiával.
A diktatúra „javított" változatának jellemzői:
1962-ben, a téeszesítés befejezése és az amnesztia
rendelet kiadása után kijelentették, hogy „lerakták a szocializmus alapjait”. Puha diktatúra jellemezte ezután a korszakot. Bár az élet minden területén érvényesült az állami ellenőrzés, a hétköznapok átpolitizáltsága csökkent, nem kellett lelkesedni, de az ellenszenvet nem volt veszélytelen kimutatni.
- a hatalom már nem
igényelte, hogy a polgárok minden nap látványosan azonosuljanak a rendszerrel;
- 1962-től a korábbi „Aki
nincs velünk az ellenünk van" elvet felváltotta az „Aki nincs ellenünk, az
velünk van";
- a szellemi élet is valamelyest szabadabbá vált, de a cenzúra (3T – tilt, tűr, támogat) nem szűnt meg.
- az
egyházaktól és az értelmiségtől csak csendes együttműködést vártak el, de
folytatódtak a beszervezések, megfigyelések (III/III. ügyosztály)
- a rendszer folyamatosan
törekedett az életszínvonal növelésére; a fogyasztás nagyobb teret kapott;
- nincs személyi kultusz, és
ritkák a durva törvénytelenségek;
- paternalizmus: gondoskodó, a társadalom jólétét, biztonságát lehetőség szerint növelő politikát
folytatott, amely a mindennapokban is jól érzékelhető pozitív változásokat hozott. (Kádár a páter, azaz az atya, aki mindezt nyújtja
a népnek).
Mezőgazdaság:
Eltörölték a beszolgáltatásokat,
de újra kezdték a kollektivizálást: meggyőzés kedvezményekkel és kényszerrel.
Megmaradt a háztáji gazdálkodás: a művelt földek
5-10%-án a mezőgazdaság termelési értékének 20%-át adta!
Kialakítottak szocialista
állami mintagazdaságokat (pl. Bábolnán).
1964-től
fokozatosan szélesedett a mezőgazdasági szövetkezetek szervezeti, gazdálkodási önállósága, megszűnt az addigi tervutasításos rendszer, szerepét a gazdasági szabályozók vették
át. Jelentősen megemelték a mezőgazdaságban felhasználható fejlesztési források
összegét, és szervezetileg is lehetővé tették
az önálló szövetkezeti gépállomány kiépítését (az addigi
állami gépállomási rendszer fokozatos felszámolásával).
A változások a hatvanas évek második felétől az agrárgazdaságot több mint egy évtizedre a magyar gazdaság
sikerágazatává tették,
s csak a nyolcvanas évek elejétől váltak láthatóvá
az alkalmazott eszközök,
szervezeti formák
korlátai.
Ipar Célok:
- energiaprogram: szén- és
kőolajbányászat növelése;
- importhelyettesítő
alapanyaggyártás;
- az ipar korszerűsítése,
szerkezetátalakítása.
Az 1968-as reform
1967-ben a gazdasági
reformokért síkra szálló politikusok kerültek előtérbe az MSZMP-ben: Fock Jenő
miniszterelnök, Nyers Rezső, Fehér Lajos.
1968. jan. 1-től kezdődött az
új gazdasági mechanizmus
Központi gondolata: a szerkezetváltás,
a hatékonyság növelése érdekében a piacgazdaság egyes elemeit is fel lehet
használni:
- nagyobb teret adtak az
egyéni kezdeményezőképességnek;
- nagyobb önállóságot kaptak
a vállalatok, érdekeltté tették őket a nagyobb teljesítményben, önállóan
dönthettek a termékfejlesztés, az árak és a bérek kérdésében.
Azért számos féket is
beépítettek a rendszerbe:
Továbbra is a nehézipar
fejlesztése volt a kiemelt cél. Fenn kellett tartani a teljes
foglalkoztatottságot (bújtatott munkanélküliség), volt „bérplafon”, az
alaptermékek árát az állam határozta meg.
A reformok gazdasági
területen sikereket hoztak, különösen a mg-i modernizáció (gépesítés,
műtrágyázás), felpezsdült a gazdaság, de a nem lett versenyképes a
piacgazdasággal.
A reformok leállítása
(1972/74-re) Okai:
- A magyar reformkísérlet a
prágai tavasz után egyedül maradt a táborban.
- Ideológiai oldalról
támadták (bújtatott kapitalizmus) és hosszú távon veszélyeztette a pártállami
működést.
- Megerősödött a reform belső
ellentábora is, az ún. munkásellenzék, amely bírálta azt, hogy a pártban lecsökkent
a fizikai dolgozók aránya, továbbá, hogy a munkások bére is relatíve csökkent a
nem fizikai dolgozókéhoz képest.
Folytatása fontos lett volna,
hiszen éppen ekkor érkezett el a világgazdaság egy fontos fordulópontjához: az
olajárrobbanás által kiváltott technikai, technológiai megújulás hoz, amely
révén a nyugati világgazdasági szempontból „állva hagyta" a szocialista
tábort, amely nem volt képes a szerkezetváltásra.
Életmód és mindennapok
A „legvidámabb barakk"
A ’60-as években Magyarország
vált a „szocialista láger legvidámabb barakkjává”. Ez azt jelentette, hogy az
életkörülmények lassú javulása mellett, a többi „szocialista” országhoz képest
valamivel szabadabb volt a politikai légkör és pezsgőbb a szellemi élet.
A Kádár-rendszer egyik fő
elvévé tette a lakosság életkörülményeinek, életszínvonalának folyamatos és tényleges
javítását (életszínvonal politika):
Az élelmezési helyzet akkorát
javult, hogy külföldi megfigyelők „gulyáskommunizmusról"
beszéltek.
Terjedt a kis
magánvállalkozások (maszekok) rendszere.
A teljes foglalkoztatottság
biztosítása mellett emelkedtek a jövedelmek és ezzel együtt a fogyasztás is.
- Sok új lakás épült. Főleg
lakótelepi építkezések – elindítják az urbanizációt, ezzel együtt változik az
életmód. Kis lakások épülnek, kevesebb gyerek születik – ez is hozzájárul a
népesség-csökkenéshez. A lakótelepek mellé lassan és nem megfelelő módon épül
ki a szükséges infrastruktúra: játszótér, bölcsőde, óvoda, iskola, orvosi
hálózat stb.. az ún. közösségi terek.
- Elterjedt a televízió és a
háztartási gépek használata, fogyasztási cikkek vétele.
- Sokan vásároltak gépkocsit
(és még többen akartak, de éveket kellett rá várni).
A személyautó használata
átformálta a szokásokat, a tájat és a városokat:
- az emberek hétvégi telket
vásároltak, üdülni kezdtek; - új utakat, felüljárókat építettek.
Az ország „nyugatiasodott":
- a nők fodrászhoz és
divatbemutatókra jártak; - megjelent az önkiszolgáló bolt, a Coca-Cola; - a
televízióban nyugati filmeket is bemutattak.
„Fellebbent" a
vasfüggöny: lehetővé vált három évente egyszer Nyugatra utazni.
Ha nem is könnyen, és nem is
teljesen, de a 3T jegyében integrálták a „beat” nemzedéket, a lázadó ifjúságot
is.
A dolgozók életszínvonalát
együttesen határozta meg a munkahely, a másodállás (fusi, GMK) és az otthoni
munka.
A növekvő lakossági fogyasztás, az emelkedő életszínvonal
részben a kádári gazdasági reformok következménye, részben a lakosság
önkizsákmányolása, majd növekvő mértékben a felvett hitelek biztosították. A
napi 12-14 órás önkizsákmányoló munkavégzés és a nagyarányú alkoholfogyasztás
szerepet játszott abban, hogy a magyar lakosság átlagéletkora a
legalacsonyabbak egyike lett Európában. Az öngyilkosságokban élre kerültünk.
Ezzel párhuzamosan elkezdődött a társadalom erkölcsi és szellemi züllése is.
Szociálpolitika:
1957-ben kiterjesztették a
nyugdíjbiztosítást a mezőgazdasági tsz-ek tagságára, 1962-ben a magánkisiparra,
1970-ben a kiskereskedőkre. A női munkaerő biztosítása érdekében kiépítették a
bölcsődei és óvodai hálózatot.
1967: GYES, 1985: GYED,
családi pótlék, szoc.pol. a lakáshoz
Társadalom
Az iparban foglalkoztatottak
aránya 1948-80 között megduplázódott, a mezőgazdaságban foglalkoztatottaké a
felére csökkent. Tömeges lett a nők munkába állása is. A radikálisan gyors
társadalmi és kulturális változások nyomán megnőtt a válások száma, tömeges
jelenség lett a ’csonka család’. Nagyon sok ember szakképzetlen volt (irodista
hölgyek, romák), akik majd a rendszerváltozás után munkanélkülivé váltak.
A valós szocializmus
A társadalmi
szolgáltatásokhoz a gyakorlatban nem mindenki juthatott hozzá egyenlő
mértékben:
a vezető elit (nómenklatúra)
sokféle előnyt élvezett (luxuslakás, üdülés, külföldi utazások, soron kívüli
gépkocsi stb.);
a hiánygazdaság miatt hosszú
várakozás után, vagy protekcióval („pult alól") lehetett sokféle áruhoz
hozzájutni;
az egészségügy nem tudta
mindenki számára biztosítani a színvonalas ellátást (hálapénz rendszere);
az iskolák csak részben
tudták csökkenteni a társadalmi különbségeket.
„Előbb a kocsi, aztán a
kicsi" - a fiatalok számára az anyagi biztonság, a jólét megteremtése
továbbra is fontos maradt, és ez oda vezetett, hogy az 1960-as években az
abortuszok száma meghaladta a születések számát.
Az életszínvonal-politika
sokba került, a gazdaság veszteséges ágazatait is finanszírozni kellett:
felgyorsult az eladósodás.
Az 1973-től bekövetkező válság miatt (amely
begyűrűzött, nem állt meg a határoknál) az életszínvonal megtartása és növelése
az eladósodást felgyorsította, ennek kezelésére sok politikai ötletelésre
került sor. A szocialista tervgazdaság rugalmatlan volt és számos hibás döntést
hozott (pl. a gazdasági reform leállítása), a rendszer a kedvezőtlen
külgazdasági változások (pl. olajárrobbanás, cserearányok romlása) kivédésére
nem tudott jó döntéseket hozni.
A hetvenes években két forrásból éltek a magyarok:
külföldi kölcsönökből és a második gazdaságban végzett önpusztító munkából. A
magyar gazdaság külső és belső okok miatt képtelen volt alkalmazkodni a
világpiaci változásokhoz, és csak egy ideig sikerült ezt nyugati kölcsönökkel
ellensúlyozni, ezek az ország lassú, majd gyorsuló eladósodásához vezettek.
Az 1980-as években elkezdődött a piacgazdaság egyes
elemeinek megjelenítése: személyi jövedelemadó, ÁFA, vállalkozás szabadsága
stb., amelyek olykor már visszaesést jelentettek az életszínvonalban, de a
gazdasági problémákat nem oldották meg.
A politikai hatalom és a társadalom közötti megegyezés
(a társadalom nem szól bele a politikába, cserébe a párt segíti az
életszínvonal növekedését) az 1980-as évektől kezd felbomlani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése