A
Szovjetunió szétesése
A
Brezsnyev-időszakot (1964-1982) a „pangás” korának is nevezik, a reformok
leálltak. A 70-es, 80-as évekre a szovjet tömb országainak gazdasági fejlődése
lelassult, sőt visszaesett. Az eddigi látványos
termelésnövekedés csak a nehézipar aránytalan fejlesztésének volt köszönhető. A
nyolcvanas évek végére világosan kiderült, hogy szocialista világ gazdasági
fejlődésének üteme lemaradt a fejlett világétól, aminek oka a rossz gazdasági
szerkezet, az alacsony hatásfok, a pazarlás, az alacsony munkamorál, a selejt
magas aránya és a tervgazdálkodás merevsége. Míg a fejlett országokban a
túltermelés volt a jellemző, addig a szocialista országokban továbbra is
hiánygazdaság volt.(Pl. a Szovjetunió alapvető mezőgazdasági termékekből is
importra szorult). A szocialista országok azt hangoztatták, hogy a tőkés
országokat érintő problémák - pl. az olajárrobbanás 1973, 1979, - nem érinti
őket, mégis egyre többet kellett fizetni a nyugati importért + keleti termékek
értéke csökkent – ez a cserearányok romlása. Olajárrobbanás ⇒
világméretű gazdasági válság. Kiút: technikai-technológiai fejlesztés,
energiacsökkentés – erre a szocialista tábor képtelen: a tudományos-technikai
forradalom nem történik meg a térségben, nem tud megfelelni a világgazdaság
követelményeinek. Ok: merev struktúrák, politikai céloknak rendelik alá a
gazdaságot. A gazdaság átalakítása extenzív fejlődésről az intenzívre, a
gazdasági szerkezetváltás nem megy, szándék is alig van.
Bár a SZU a 70-es években több térségben teret nyer, a hadi
kiadások, a ’baráti rezsimek’ ellátása egyre nagyobb terhet rónak rá (a SZU. az éves költségvetés több mint
felét használta fel fegyverek fejlesztésére, míg Amerikában ez csak pár
százalékot tett ki.) Az afganisztáni bevonulás
politikailag is népszerűtlen, nyugaton sokan most ábrándulnak ki végleg. A
Carter-doktrína keretében bevezetett gazdasági intézkedések (fejlett
technológiák és gépek exportját leállította, Cocom-lista) is súlyosan
érintette. Majd 1981-től: Reagan az USA elnöke, akinek célja: katonai erőfölény
megszerzése a gazdasági és technológiai előnyök kihasználásával. USA:
fegyverkezés fokozása, új fegyverek: neutronbomba, új rakétaelhárító-rendszer:
világűrbe telepített eszközök (csillagháborús terv). A SZU: nem tudott lépést
tartani. Ehhez hozzájárult, hogy a KGST-n belüli együttműködés sem hozta meg a
várt eredményeket: pazarló, ám ugyanakkor hiánygazdaság jött létre, a felszínen
„testvéri együttműködésről” volt szó, a valóságban azonban a tagállamok
egymással versengő nehézipart építettek ki.
Mihail Gorbacsov
1985 márciusában lett az SZKP Központi Bizottságának a főtitkára, 54 évesen
Sztálin óta ő a legfiatalabb e poszton. Gorbacsov radikális gazdasági
reformokat, új cselekvési programot jelentett be, gazdasági és politikai
számvetést, a hatalmi érdekrendszer átalakítását ígérte, elítélve a Brezsnyev
alatti pangást. Gorbacsov csökkenteni akarta a nemzetközi terheket, ezért
történtek a leszerelési tárgyalások és az afganisztáni kivonulás (1989), mindez
a szuperhatalmi státusz végét jelezte. A Szovjetunió alulmaradt a fegyverkezési
versenyben.
Gorbacsov úgy
látta, hogy az ország a hidegháborús versenyt nem tudja másképp elkerülni -
átfogó reformot hirdetett. Gorbacsovval „csúcsról jövő forradalom” valósult
meg. A peresztrojka fogalma az állam- és gazdaságirányítás átalakítását
jelentette, a glasznoszty meghirdetése pedig több szabadságjogot, nyíltságot
ígért. A glasznoszty korlátai hamar egyértelművé váltak: a csernobili
atomreaktor robbanását először igyekeztek eltitkolni, majd amikor ez
lehetetlenné vált, akkor kisebbíteni jelentőségét és veszélyét. Gorbacsov
megpróbálta fokozatosan és lassan érvényesíteni a piaci normákat az országban. Nem
tisztázódott, hogy a szocialista gazdaságot lehet-e, és ha igen, miként a
világrendszerhez kapcsolni. Gorbacsov tudta: a régi gazdasági rendszer nem
tartható, de az újról – a jelszavakon túl – nem volt igazán elképzelése. 1989
elejére az állami tulajdon társadalmasításának elvont programjától eljutottak a
Világbank és az IMF által ajánlott privatizációig, amelyet, először szocialista
államtalanításként, majd demokratikus tulajdonreformként emlegettek.
1989-re a szovjet
rendszer reformjának gorbacsovi modellje is válságba jutott. Gorbacsov
népszerűsége ugyan Nyugaton töretlen maradt, de saját népe ellene fordult, életszínvonal romlása, az alacsony
keresetek, az áruhiány és az ellátási nehézségek nem szűntek meg, a központi
hatalom meggyengülését érezve felszínre törtek az addig elfojtott nemzetiségi ellentétek és függetlenségi törekvések.
A peresztrojkából
megindítójának szándéka ellenére rendszerváltás lett. A balti államok önállósodási
törekvése, az etnikai ellentétek felerősödése, és az 1991. augusztusi elvetélt
moszkvai puccskísérlet felgyorsította bomlást. A Szovjetunió 1991. decemberében
megszűnt, Gorbacsov lemondott szovjet elnöki posztjáról, a Szovjet Szocialista
Köztársaságok Szövetségének helyébe szuverén szövetségi és nemzetállamok
léptek, amelyek (a baltiak és Grúzia kivételével) laza, konföderatív jellegű
szövetségbe tömörültek (Független Államok Közössége). A Szovjetunió
felbomlásával a kétpólusú világrend
korszaka ért véget, az 1990-es évekre az Amerikai Egyesült Államok vált
gyakorlatilag a világ egyetlen szuperhatalmává.
Összeomlás
és átalakulás a szocialista országokban
A
szocialista-kommunista rendszerek összeomlása más-más úton játszódott le a
különböző szocialista országokban, ám ez csak azért következhetett be, mert az
egyes szocialista társadalmak összeomlásával egy időben példa nélküli
gyorsasággal omlott össze a „szocialista világbirodalom” Európában. Amikor Gorbacsov
meghirdette a gazdasági és a társadalmi változásokat, a „nyitást”, ez az összes
szovjet befolyás alatt élő országban éreztette hatását. Gorbacsov nem
avatkozott be a keleti blokk országaiban 1989-ben bekövetkező megmozdulásokba,
világossá tette, hogy a szovjet hadsereg nem fog beavatkozni a szocialista
országok belügyeibe.1989-90-ben elkezdődött a szovjet csapatok kivonása is. A
rendszerváltás politikailag azt jelentette, hogy az egypártrendszerű
diktatórikus rendszer helyébe a többpártrendszerű demokrácia lép, gazdaságilag
pedig azt, hogy az állami tulajdon dominanciájára épülő államszocialista
rendszert felváltja a magántulajdonra épülő piacgazdaság, a kapitalizmus.
Németország
újraegyesítése
1985-ben a
demokratizálást, az egyén felszabadítását, a nyitást, a gazdaság
decentralizálását és a népek önrendelkezési jogát elismerő gorbacsovi
irányvonal mély egyetértésre talált az NSZK-ban, az NDK vezetése azonban
megosztott volt az új szovjet irányvonal kapcsán. 1987 februárjára a szovjet-
NDK viszony alaposan megromlott.
1989 júniusában
Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár és Helmut Kohl német kancellár
nyilatkozatban rögzítette, hogy a népek és az államok szabadon határozzák meg
sorsukat, s kapcsolataikat szuverén módon alakítják. Gorbacsov ezzel nyíltan
visszavonta a Brezsnyev-doktrínát, amelynek helyébe októberben az ún.
Sinatra-doktrína lépett (a My Way dalból levezetett „saját út” lehetősége).
A közelgő válságra
azonban az NDK-ban is számos jel utalt, a növekvő gazdasági gondok, a
szolgáltatás folyamatos romlása, a környezeti problémák és az áremelések miatt
nőtt a belső elégedetlenség. A vezetés kezdetben – a korábbi reflexek alapján –
elnyomta az ellenzéket, a belpolitikai feszültséget enyhítendő engedélyezte a
rendszer bírálóinak NSZK-ba való távozását. A politikai válság új méreteket
öltött az 1989. május 7-i helyhatósági választásokon, ahol csalásokkal próbálta
meg az állampárt megtartani a hatalmat. Mivel a szocialista tábor több
országában elkezdődött a politikai átalakulás, az NDK vezetése elszigetelődött.
Az 1989. nyári-őszi
hónapok legfontosabb eseménye a Magyarországon, Csehszlovákián és
Lengyelországon keresztül az NSZK-ba irányuló menekülthullám volt
(határnyitás). Amikor a keletnémet külügyminiszter Moszkvában a Varsói
Szerződés tagállamainak összehívásával igyekezett elérni Magyarország
„megregulázását”, Gorbacsov figyelmeztette, hogy ilyen eszközökkel már nem él.
A változásoknak
azonban az NDK vezetése sem tudta útját állni. A nagyobb városokban kitörő
utcai megmozdulások eredményeképp szimbolikus esemény volt, amikor 1989.
november 9-én megnyitották a berlini fal határátkelőit. Ekkortól merült fel
nyíltan a német újraegyesítés lehetősége.
Kohl nyugatnémet
kancellár segítséget ígért az NDK gazdasági nehézségeinek megoldására, ennek
feltételéül azonban egy legitim, demokratikus kormány megalakulását szabta.
Egyidejűleg határozottan kimondta, hogy az NSZK végcélja az egyesítés, de csak
a Szovjetunió hozzájárulásával, Gorbacsov
nem támasztott kifogást Németország egyesítésének lehetőségével szemben.
Európában nem mindenhol fogadták kitörő lelkesedéssel az újraegyesítés ötletét:
London és Párizs az európai rendszert látta veszélyeztetve. A moszkvai
tárgyalás után az NSZK-val szövetséges nyugati nagyhatalmak számára kínos lett
volna a német újraegyesülést megakadályozni. Ezért ők is beleegyeztek, és 1990. október 3-án a Németországi
Szövetségi Köztársaság hivatalosan is magába „olvasztotta” a korábbi NDK-t. Az egyesült Németország újra Európa
legerősebb országává vált, még akkor is, ha a volt keletnémet területek gazdasági talpra állítása éveken
keresztül jelentős forrásokat kötött
le.
Jugoszlávia
szétesése
A kommunista
berendezkedésű Jugoszlávia élén Josip Broz Tito 35 évig volt a soknemzetiségű szövetségi állam korlátlan
hatalmú vezetője. Föderáció volt Jugoszlávia, 6 tagköztársasággal, elméletileg
joguk van kilépni. Az egységet a partizánháború alatt kialakult vezetőréteg
összetartása, és mindenekelőtt Tito
személye és tekintélye biztosította, aki megpróbált egyensúlyozni a központi hatalom erősítését akaró szerb és
a szövetségi köztársaságoknak nagyobb
önállóságot követelő horvát és szlovén politikai vezetők között.
1980-ban bekövetkezett halála után kiéleződtek Jugoszláviában a nemzeti,
vallási ellentétek, amelyek aztán az 1990-es években véres és kegyetlen
háborúvá fajultak.
A 1980-as években a
Szerb Kommunisták Szövetsége a felerősödő szerb nacionalizmus élére
állt. A párt vezetője, Szlobodan
Milošević az egész Jugoszláviára kiterjedő szerb hegemónia megvalósítását ígérte. 1989-ben felszámolta a magyar kisebbség által is lakott Vajdaság és az
albán többségű Koszovó autonómiáját. A döntés az albánok körében heves
ellenállást váltott ki, de a szlovén és a horvát vezetők körében is
nyugtalanságot keltett.
A világban és a
környező szocialista országokban lezajló változások hatására Jugoszlávia
tagköztársaságaiban is parlamenti
választásokat tartottak 1990-ben. Szlovéniában, Horvátországban,
Boszniában és Macedóniában az ellenzéki pártok, Szerbiában és Crna Gorában a
kommunisták nyertek. A szerbekhez húzó
Jugoszláv Néphadsereg egységei még ott voltak mindenhol, és igyekeztek
ellenőrzésük alatt tartani a stratégiailag fontos pontokat. A háború akkor
robbant ki, amikor 1991 nyarán
Szlovénia és Horvátország kikiáltotta a függetlenségét. A Jugoszláv Néphadsereg
és a szerb szabadcsapatok válaszul véres küzdelmek közepette elfoglalták Horvátország középső és keleti
területeit, elűzve a helyi nem szerb lakosságot, köztük 50 ezer Kelet-
Szlavóniában élő magyart is. Magyarországra menekült 50 ezer vajdasági magyar
Szerbiából is, ők főleg a katonai behívóktól tartva hagyták el szülőhelyüket.
Szlovéniában a fegyveres összecsapások rövid idő alatt véget értek, de a harcok
Horvátországban elhúzódtak.
Rövidesen Macedónia
és Bosznia-Hercegovina is a függetlenséget választotta. Boszniában – ahol a muzulmán, horvát és szerb lakosság keverten
élt – a horvátországinál is kegyetlenebb etnikai háború alakult ki. A szemben álló fegyveresek a harcokat a
másik nemzet civil lakosságának legyilkolására és szülőföldjéről való elűzésére
is kihasználták. Az etnikai
tisztogatások keretében sok helyen tömeges nemi erőszakot követtek el. Boszniában több mint 200 ezer ember esett
áldozatául az évekig tartó harcoknak és a civil lakossággal szembeni
kegyetlenkedéseknek. A civil lakosság elleni atrocitások megakadályozása
érdekében a NATO légi támadásokat intézett a boszniai szerb állások ellen. Ez
pedig a bosnyák és a horvát fél győzelmét segítette elő, 1995-re. A horvát
hadseregnek sikerült vissza- foglalnia megszállt területeinek nagy részét.
Horvátországból és Boszniából több százezer szerb menekült el Szerbiába.
Összességében a délszláv háború következtében több mint egymillió ember hagyta
el végleg korábbi lakóhelyét.
1998-ban a Szerbiához tartozó, de többségében albánok lakta Koszovóban is
harcok robbantak ki, amelyek a helyi lakosság elűzésére irányultak. A NATO 1999
márciusában légi offenzívát indított Belgrád ellen, hogy a harcok befejezésére
kényszerítse. A bombázások elérték céljukat, a szerb haderő kivonult
Koszovóból, a térség átmenetileg nemzetközi védnökség alá került.
2000-ben tüntetések kezdődtek Belgrádban, amely megdöntötte Milošević
hatalmát. A háborús bűntettekkel vádolt szerb vezetőt kiadták a hágai
nemzetközi bíróságnak. 2006-ban Montenegró (Crna Gora), 2008-ban pedig Koszovó
is kikiáltotta függetlenségét.
A 80-as években
válságba kerülő szocializmust a gorbacsovi reformok sem tudták megmenteni. Mind
a Szovjetunió köré szervezett és erővel összetartott nemzetközi szocializmus,
mind a Szovjetunión belüli szocialista birodalom darabjaira esett. A
rendszerváltást segítette az európai integráció és a felgyorsuló globalizáció
is.
A rendszerváltás és
gazdasági átalakulás mindenütt gazdasági visszaeséssel, tömeges
munkanélküliséggel járt együtt. Nőtt a szegénység és a társadalmi különbségek.
A piacgazdaság kialakítása értelmében nagyszabású privatizációs folyamatok
indultak meg, de ezzel megágyaztak a korrupciónak is. A politikai átalakulást
nehezítette a demokratikus hagyományok hiánya. Korábban tabuként kezelt
problémák kerültek felszínre, köztük a nemzetiségi kérdés (pl. Csehszlovákia és
Jugoszlávia).
A függetlenedő
államok többsége azonnal közelíteni kezdett az Európai Unióhoz és nyolcan
közülük – Szlovénia, Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Magyarország,
Észtország, Lettország és Litvánia – 2004-ben tagországgá váltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése