A
honfoglalás kori társadalom egy bomló nemzetségi társadalom, melynek főbb csoportjai a következők:
- előkelők: a nagy vagyonnal bíró vezető
családok, fejedelem és családja, törzsfők (urak), nemzetségfők (bők – innen
ered a bőség kifejezés)
- középréteg: Az előkelők, a törzs- és
nemzetségfők védelmét a középréteget alkotó fegyveres kíséret biztosította. A
kíséret tagjai önként vállalták szolgálatukat, uruknak fogadalmat tettek -
cserébe az megvédte őket, ellátásukról, szállásukról gondoskodott.
köznép: A köznép tartotta el az
előkelőket, termék- és munkaszolgáltatással tartozott nekik. Saját közössége
körében élő, részben közös tulajdonnal rendelkezők,
különböző szolgáltató népek – A társadalom
fontos csoportját alkották, az előkelők udvarhelyei körül telepedtek le, s
foglalkozásuk alapján egy-egy faluközösséget alkottak. Termékeikkel adóztak, s
meghatározott szolgálattal tartoztak uruknak (pl. kovácsok, fegyverkészítő-csitárok,
fazekas-gerencsérek, tímárok, esztergályosok, nyergesek, ötvösök).
szolgák: az előkelők
birtokában lévő, uruk háza táján élő nép. Ide tartoztak akik függő viszonyba
kerültek a vezérektől, előkelőktől, végül jogi egyenlőségüket, szabadságukat
elvesztve a szolgák (ín, servus) csoportjába kerültek. Közéjük tartozott még a
Kárpát-medence meghódított etnikumainak zöme, az avar és a szláv lakosság,
illetve a kalandozások során ejtett foglyok;
együtt ők alkották az ínséget.
A
szabadok jogilag még egyenlők voltak, de gazdaságilag már nagy különbségek
választották el őket egymástól. A közösség még ebben a korban is alapvetően
vérségi alapon szerveződhetett, amely vagyonközösséget jelentett s meghatározta
munkájukat, gazdasági tevékenységüket. A társadalom ekkor már lényegében
osztálytársadalom, melynek alapsejtje a nagycsalád volt.
A
honfoglaló magyarok a ridegpásztor életmódot folytatták. Eszerint
tavasztól őszig legeltették nyájaikat, és voltak állandó, téli szállásaik is
megművelt földekkel körbeölelve. Nem csupán nomád pásztorkodásból állt (de
ez a legjellemzőbb!), hanem a vadászat,
halászat és nem utolsó sorban a földművelés is szerves részét képezte.
Az
állattenyésztésben a marhatenyésztés dominánssá vált, a ló és juh-tartás
mellett.
Kézművesség:. a következő mesterségekre
utaló régészeti leletekkel rendelkezünk: íjkészítés, kovácsmesterség,
nyeregkészítés, ötvösség, bőrművesség, csontművesség, fafeldolgozás,
fazekasság.
Az ipari tevékenység is általánossá vált, voltak már vasverő és
fazekasműhelyek, sőt szövőházak is. A vaskohászat központja Borsod (Ómassa) és
Vas megyében volt.
A honfoglalás korának ötvösségét többnyire az
ásatásokon előkerült tárgyakból ismerjük. A bronzon kívül használt alapanyag a
szent fém, az ezüst, melyet öntöttek, vagy lemezből domborítva, poncolással díszítettek.
A hátteret gazdagon aranyozták, amellyel még jobban kiemelték a növényi
mintakincset. Legismertebb honfoglalás kori tárgyaink méltóságjelző szerepet
betöltő tarsolylemezek.
Őseink
kiterjedt kereskedelmet folytattak, mert nem szakadtak meg a korábbi
kapcsolatok (Kijev), ugyanakkor észak felé (Prága) új utak alakultak ki és a
bizánci kapcsolatok is fontosak maradtak. A kereskedelem főként a luxuscikkek,
ezüstféleségek, és a só forgalmazásával foglalkozott.
A
vándorló életforma egyik jellegzetes ismérve a könnyen hordozható, gyorsan
szétszedhető és felépíthető kerek sátor, a jurt
használata. A jurt kupola alakú tetővel
ellátott, farácsos oldalfalú, több rétegű nemezzel fedett sátor. A vándorlások
során általában málhás állatokon szállították, de volt kocsira rögzített
változata is. Belső térelosztását szigorúan meghatározták. A magyarok még a honfoglalást követően is sokáig használták nyári lakóhelynek.
A lakosság legnagyobb része az úgynevezett téli és
nyári szállásokon élt, majd a téli szállások lassan falvakká alakultak. A 10. századi falvakban egyre inkább általános lett a félig földbe süllyesztett
veremház, majd megjelentek a földfelszínre épített lakó- és melléképületek is.
A
honfoglaló magyarok vallása - amellett, hogy történetük során megismerték a
monoteisztikus (keresztény, zsidó, mohamedán) vallásokat is - mindenek előtt és
alapvetően a samanizmus volt,
amely rendkívül összetett hitvilág. A sámán feladatköre a gazdasági-társadalmi
fejlettség szerint, illetve területenként is igen változó lehetett. A magyarság
sámánjaira, a táltosokra vonatkozó
jelenkori hiedelmekből (révülés, foggal születés, egymással való viaskodás)
sokat megtalálunk a szibériai népeknél is.
A
totemizmus fontos tényezője lehetett az ősi vallásnak, meglétére utalnak a
származásmítoszok: a turul- és csodaszarvas-mondák.
A
magyar hitvilág egy háromrégiós világképen alapult, amit az életfa - világfa köt össze:
A
felső régió az istenek, bolygók (Nap, Hold), csillagok (középpontban a
Sarkcsillaggal), a jó lelkek világa a mennyországnak, a fényesség birodalmának
a helye. Fő alakja a világteremtő isten. Sokféle alakban jelenik meg: Úr,
Úristen, Szentvilág Úristen, Öregisten, Jóisten, Atyaisten. Szólásaink,
szókapcsolataink is megidézik: Isten csapása, Isten teremtettét, Isten nyila,
Isten szerelmére, Isten háta mögött, Isten áldja, Isten se tudja...
A
középső világ az emberek, valamint az emberek körén kívül élő természetfeletti
lények (hiedelemlények, boszorkány, markoláb, táltos), szellemek, kísértetek és
a betegségdémonok, erdei és vízi hiedelemlények tere. A középső régióban ered az
életfa (világfa). Ágai
- mint a világ tengelye - tartják a sátorszerű lyukas égboltot, ebből
származnak a csillagok. Erre a szitaszerű égbolt-elgondolásra példa a
"Szitál az eső" és az "Annyi a csillag, mint lyuk a szitán"
szólás. Az életfa lombkoronája hét (kilenc) szintű. Az életfa elhelyezkedésének
tükörkép-jellegéhez hasonlít a jurt belső tere és a temető sírjainak
elhelyezkedése.
A
fa gyökérvilága a felső világ ellentéteként az alsó régióba nyúlik. Az alvilág,
a pokol, a hideg és sötét, a síron túli - mindig a gonosz, az ördög és a rossz
szellemek élettere. Ugyanúgy hét (kilenc) szintű, mint a felső világ. Ezt
magyarázza a föld hét csínyja kifejezés. Ez az alvilág nem azonos a túlvilág
fogalmával, ami semleges, vízentúli, a halottak tartózkodási helye.
A
régészeti hagyatékból ismert a lóáldozás és a lovas temetkezés szokása.